Épp egy tanulmányon dolgozom, amely azzal foglalkozik, hogy mi minden vezeti rá az embereket az internetezésre. És egy olyan tanulmány, amelynek az alcíme „Hogyan kezdtem internetezni?” nem kezdődhet másképpen, mint önvallomással…
Szerencsésnek mondhatom magam, mert abba a generációba születtem, amelyik már a középiskolában találkozott az internettel, ráadásul iskolatársaimmal valamivel hamarabb nézhettünk körül a világhálón, mivel nálunk műszaki irányultságú oktatási intézmény lévén az elsők között lehetett internetezni.
Bevallom eleinte nem kötötte le túlzottan az érdeklődésemet, sokkal jobban élveztem azt, hogy osztálytársaimmal a hálózatba kötött három- és négynyolcvanhatos számítógépeken lövöldözhettünk egymásra egy űrhajós játékban. Az egyetemi évek alatt természetesen minden megváltozott, a kapcsolattartás, a jegyzetek, stb. egyszerű megosztásának eszköze, a gyors információ legkézenfekvőbb forrásává vált és már itthon is volt számítógép, amely sokáig betárcsázós rendszerben kapcsolódott az internethez, mindez akkor, amikor a környezetemben igencsak elkezdtek megszaporodni az ADSL és Kábel TV-s előfizetések.
A diplomaszerzéshez közeledve egyre jobban kezdtek érdekelni az elméleti aspektusok, így megfordultam az első információs társadalommal foglalkozó kurzusok egyikén is. Emlékszem, hogy az előadó lelkesen beszélt arról, hogy néhány éven belül a hallgatók laptopjaikkal az egyetem teraszáról fognak internetezni vezeték nélküli hálózatokon. Szavainak hatására a hallgatóság körében általános derültség lett úrrá, amely abban a helyzetben érthető is volt, hiszen nemhogy nekünk, de egyik ismerősünknek sem volt még laptopja. Aztán eltelt egy-két év és már kevésnek bizonyult a betárcsázós kapcsolat, váltottunk ADSL-re és ez a váltás tett igazi internetezővé. Azóta már van laptopom és van WiFi is itthon, tehát az udvaron is lehet internetezni és valahányszor az egyetem kampuszán bekapcsolom a gépet mindig eszembe jut milyen jót nevettünk néhány évvel ezelőtt és lám mégis úgy lett.
